Hogy tanultam meg táncolni?

Ma egy olyan diszlexiás lány beszámolóját olvashatod, akinek a tanulási nehézségek leküzdésében a tánc segített.

Kisgyermekként sokat küszködtem a tanulással. Nehézségeim voltak a látási és a hallási érzékeléssel, nem tudtam megkülönböztetni a jobb és bal kezemet, és a mozgáskoordinációm sem volt tökéletes. Gyakran előfordult, hogy az osztálytársaim az iskolában kinevettek, vagy kicsúfoltak.

Szükségem volt valakire, akinek a vállán kisírhattam magamat. A szégyen és a düh érzése keveredett bennem. Ezek azok az érzések, amelyek a tanulási nehézségekkel küszködő fiúkat rosszalkodásra serkenti. Nekem, lányként ez eszembe sem jutott.

Egy tanárom javaslatára táncolni kezdtem, ő hitt abban, hogy a tánc és a mozgás a tanulásban is segít. Hét és tizenegy éves korom között ezért tánciskolába jártam.

Hogy milyen volt a tánciskola? Édesapám hétéves koromban elvitt a stúdióba. A hűvös öltözőben kezdtünk, itt vettem fel a balettruhámat. Nagyon szerettem, ahogy a sima anyag rásimult a bőrömre. Az óra elején felsorakoztunk a teremben, ahol én igyekeztem mindig a hátsó sorba állni, innen könnyebb volt figyelni a többieket. Először bemelegítettünk, majd elindult a zene. Leültünk, nyújtottunk, később fel-le ugrándoztunk. Nekem túl gyorsnak tűnt, de nagyon igyekeztem. A korlátnál megtanultuk a legfontosabb balett pozíciókat. Néha leültünk a földre, és a tanár dobolt nekünk, nekünk pedig utánoznunk kellett az ütemet. Mikor közösen csináltuk, nem hibáztam, de ha egyedül kellett dobolnom, nem emlékeztem a helyes ütemre. Sokat gyakoroltunk, a tanárom sohasem kiabált velem, mint az iskolában. Ha ügyes voltam, mindig megdicsért. Azt viszont hamar észrevettem, hogy másokat többet dicsért, mint engem.

Néha vissza is beszéltem a tanáromnak, de ő nem haragudott érte. Mikor eljátszottuk, ahogy a bábok kecsesen pillangóvá válnak, a tanárom szerint én nem mozogtam elég kecsesen. El kellett magyaráznom neki, hogy a bábok nagyon lassan alakulnak át pillangóvá, és eleinte még repülni sem tudnak. Nem értettem, hogyan kell kecsesen mozogni, örültem, ha össze tudtam hangolni a kezem és a lábam mozgását. A tanárom nagyon türelmes volt, megmutatta mit csinálok rosszul, és elmagyarázta a különbséget.

Két évet töltöttem a kezdő csoportban, majd átkerültem a haladókhoz. Az igazság az, hogy itt nem tudtam együtt haladni a többiekkel. Képtelen voltam megjegyezni a lépéseket és sorrendjüket. Mire hazaértem, elfelejtettem őket, és így gyakorolni sem tudtam. Egyik kudarc ért a másik után. Ekkora már megtanultam eltitkolni érzéseimet, sohasem sírtam. Rövid időn belül visszakerültem a kezdő csoportba, aminek nagyon örültem, csak az zavart, hogy a többiek fiatalabbak voltak nálam.

Lassan az iskolában is javult a helyzet, egyre jobban tanultam, a matematikával is kevesebb gondom volt, már nem csúfoltak, és nem nevettek ki, ha az osztály előtt kellett olvasnom.

A tánctanáromnak később az az ötlete támadt, hogy párhuzamosan járjak a kezdő és haladó csoportba. Így tudtam fejlődni, de az alapmozgásokat is folyamatosan javítottuk.

Végre elérkezett az első fellépésem ideje. Nagyon koncentráltam, nehogy elvétsem a lépéseket, és sikerült is hibátlanul végigcsinálnom. Nagyon örültem. Azonban mikor meghallottam a tanárom szavait, elszomorodtam:

- Hibátlanul eltáncoltad, csak nem sikerült követned a zene ütemét. – mondta. Ez persze nagyon rosszul esett, hiszen nagyon készültem, és sokat gyakoroltam.

Ennek ellenére sokat köszönhetek a táncnak. Sokat fejlődtem, nem csúfoltak ki, a tanárom dicsért, magyarázott nekem. Kedves, türelmes volt hozzám és törődött velem. Több szeretetet, gondoskodást kaptam, mint az iskolában, több sikerélményem is volt. Sohasem lett belőlem profi táncos, de sikerült elsajátítanom az alapokat. Még ma is szívesen táncolok, persze csak a magam örömére.