Alibaba és a negyven rabló

Hangos mese

Azt mesélik - de Alláh jobban tudja, mert kifürkészhetetlen az ő útja -, hogy rég elröppent esztendőkben, letűnt nemzedékek látta ősidőkben, hosszú századok ködében, a sötét múltak ölében Perzsia Khoraszán nevű városában élt két fivér, egy apa-anya gyermekei; egyiknek neve Kászim volt, a másiké Ali.

Apjuk már nem élt, a testvérek vita nélkül, emberségben, osztozkodtak békességben a csekélyke örökségen. Az osztozkodás után Kászim gazdag nőt vett feleségül; az asszonynak mérhetetlen vagyona volt, pénz, föld, kert, ház, megtömött bolt: telis-teli minden jóval, drága kelmével. Viszont öccsének, Ali Babának szegény leány lett a párja: nem volt annak se háza, se telke, se egy fél dinárja. Ezért hamar el is érték a jómódnak végét, igen gyorsan elköltötték apjuk örökségét, és így történt, hogy a szegénység hamar nekik rontott, s ínségével rájuk rótt sok súlyos, terhes gondot. Ali Baba nem tudta, hogy mihez fogjon, hogyan keresse meg a kenyeret. Pedig észre és tanultságra alig akadt mása, oly finom volt műveltsége, oly nagy a tudása. Búját-baját ebben a versben panaszolta el:

Mondják: ragyog tudásod, akár a Hold az égen.

De jaj, mit ér az ész, ha meg kell halnom éhen?

Ha zálogba tennének - tudásomat meg engem,

Hogy árán egy napi falat kenyérre teljen,

Könyv, penna és tudás - ott visszadobnák nyomba,

"Nem kell ez" - mondanák, vetnék szemét-halomba.

Nyomornak bölcsességből eddig mi haszna vált?

Csak ínség látogatja a szegény asztalát,

Még nyáron sincs kenyér kamrájában sehol.

Egyetlen öröme a parazsas csupor.

Az utcán minden eb dühödten ráugat,

Csavargó is, ha látja, szór rá vad átkokat,

Kinek könyvében a szegénység meg van írva,

Annak jobb lenne, ha leszállna már a sírba.

Amint ezt a verset elmondta, elgondolkozott a során: hová meneküljön? Hogy éljen meg? Mitévő legyen, hogy mindennapi kenyerét megkereshesse? Így szólt hát magában: "Ha azon a pénzen, ami még megmaradt, fejszét veszek meg egypár szamarat, aztán felmegyek velük a hegyekbe, tűzifát vágok és eladom a város piacán, az ára bizonyára hoz annyit, amennyivel véget vethetek szükségemnek, és el tudom tartani családomat." Ezt a tervet tartotta a legjobbnak, sietett is fejszét meg szamarat vásárolni. Reggel már neki is indult a hegyek közé a három szamárral - mindenik olyan nagy volt, akár egy öszvér. Egész nap ottmaradt, egész nap dolgozott: erdőt irtott, és a fát nyalábba kötözte. Mikor aztán beesteledett, megrakta a szamarait, lement a városba, és a piac felé tartott. Ott eladta a fáját, az árából pedig elláthatta magát és családját mindennel, amire szüksége volt. Visszatért a nyugalma, gond most már nem kínozta. Hálás is volt a szíve érte, Alláht magasztalta és dicsérte, és boldogan, derült kedéllyel, nyugodt lélekkel aludt az éjjel.

Reggelre aztán ismét felkerekedett, elindult a hegyek közé, és úgy tett, mint az előző napon. Ez aztán már rendes foglalkozása lett; minden reggel felment a hegyekbe, fát vágott, este meg visszatért a városba, elment a piacra, hogy fáját eladja, a keresményéből pedig eltartotta a családját.

Így aztán áldásnak tekintette a foglalatosságát, és űzte tovább, amíg egy napon, amikor ott volt a hegyek között és vágta a fát, egyszerre csak a távolban porfelleg kerekedett, és fátyollal borította be a világot. De amint ez a porfelhő fölszállt, lovasok serege tűnt elő, bősz oroszlánokhoz hasonlók, állig felfegyverkezve, páncélosan, karddal, lándzsát hordtak hónuk alatt, íjat a vállukon. Ali Baba igen megrémült tőlük, nagy remegve odasietett egy magas fához, fölmászott rá, és megbújt az ágai közt, hogy biztonságban legyen a lovasoktól, mert rablóknak tartotta őket. Rejtekhelyéről, a lombos ágak közül szemügyre vette az embereket.

És így szólt tovább annak a csodás meséje, ki nékem ezt az érdekes történetet beszélte, hogy amint Ali Baba felmászott a fára, és éles szemmel vizsgálta a lovasokat, meggyőződött róla, hogy valóban rablók és útonállók. Aztán megszámolta őket, és látta, hogy negyvenen vannak, és mindegyikük nemes paripán ül. Most rémült csak meg igazán, reszketett is minden tagja, égnek állt minden hajaszála, szájában kiszáradt a nyála, és a szörnyű aggodalomban azt se tudta szegény, hol van.

A lovasok most megálltak, a lovaikról leszálltak, és zabos zsákokat vetettek a nyakukba, aztán mindegyikük levette a paripája hátáról a nyeregtáskát, és a maga vállára akasztotta. Miközben ezek történtek, Ali Baba figyelte és a fáról szemmel tartotta őket. A rablók vezére állt a csapat élére, egy sziklafal felé indult, és egy kis vasajtó előtt állt meg velük, olyan sűrűn benőtt helyen, hogy az ajtót nem is lehetett látni, annyi volt ott a tüskebokor. Ali Baba se vette eddig észre, sosem ügyelt rá. Amint most a rablók a vasajtó előtt álltak, vezérük olyan hangosan, ahogy csak a torkán kifért, elkiáltotta magát: "Szezám, tárulj fel!"

És abban a szempillantásban, hogy ezeket a szavakat kimondta, feltárult az ajtó. A rablóvezér bement, a rablók utána, nyeregtáskájukkal a vállukon. Ali Baba csak bámult, és magában azt gondolta, hogy minden nyeregtáska színig tele lehet ezüst-aranypénzzel, mert a rablók lesbe szoktak állni az országutakon, minduntalan rátámadnak a falvakra és a városokra, és sanyargatják a lakosságot. És ahányszor egy karavánt kifosztottak vagy egy falura rárontottak, zsákmányukat ide, erre a távol eső helyre hozzák, hogy rejtve maradjon minden emberi szem elől. Ali Baba búvóhelyén, a lombok közt nyugodtan ült, meg se moccant, de le nem vette szemét a rablókról, és figyelte, mit csinálnak. A rablók, főemberük vezetésével, üres nyeregtáskájukkal megint előjöttek. A nyeregtáskákat ismét lovaik hátára erősítették úgy, ahogy előbb voltak felkantározták a lovakat, felpattantak rájuk, és elügettek ugyanabba az irányba, amerről jöttek, mindjobban távolodva, míg csak el nem tűntek szem elől. Mindez azalatt történt, míg Ali Baba csöndesen meglapult, félelmében mozdulni sem mert, de még lélegezni se. Csak amikor már nyomuk se látszott, akkor mászott le a fáról.

Amint Ali Baba biztonságban kezdte érezni magát, ijedtségéből magához tért és megnyugodott, lemászott a fáról, és a kis ajtóhoz tartott. Ott megállt és amint nézegette, így szólt magában: "Vajon ez az ajtó, ha én is úgy elkiáltanám magamat, mint a rablóvezér: »Szezám, tárulj fel!« - kinyílna-e vagy sem?" Odalépett, kimondta a szavakat, és lám, az ajtó felpattant.

Mert így állt ez a dolog: ezt a helyet máridok építették, ők varázsolták el, és kötötték meg erős talizmánnal. Ez a varázsige, hogy: "Szezám, tárulj fel!", volt a titkos jelszó, amely megoldta a talizmánt, és feltárta az ajtót.

Amint Ali Baba meglátta, hogy az ajtó felnyílik, belépett rajta; de alig tette be a lábát, be is zárult mögötte. Ekkor úgy megijedt, hogy kimondta azokat a szavakat, melyek senkit cserben nem hagynak: "Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak a felséges és magasztos Alláh kezében!" És mikor megint a "Szezám, tárulj fel!" mondásra gondolt, az előbbi ijedelme és rémülete elszállott, mert így gondolkozott: "Mit törődöm vele, ha be is csukódik az ajtó, hiszen tudom a titkát, amivel megint kinyílik!" Azután kissé beljebb hatolt. Mivel abban a hiszemben volt, hogy sötét barlangba ér, nagy volt a csodálkozása, amikor márványból épült, világos csarnokot pillantott meg, magas oszlopokkal és pompás díszítményekkel. Benne pedig ott hevert felhalmozva mindenfajta étel-ital, amit szem-száj csak megkívánhat. Innen egy másik csarnokba jutott, az még nagyobb és tágasabb volt, mint az első. Itt aztán annyi kincset látott, amelynek fénye gyönyörködteti a szemet, és oly pompásak, hogy leírni se lehet. Halomban a színaranyrúd, remek ezüstholmi - ki győzné mindet elsorolni? -, dirhemek, dinárok, mindenféle pénzek; át se lehet tekinteni az egészet, mint a homok vagy kavics, olyan tömegben, hogy mérni, számolni lehetetlen. Egy darabig nézgelődött ebben a csodálatos csarnokban, aztán megint másik kapu tárult fel előtte, bement és egy harmadik csarnokba került, amely még gyönyörűbb és ragyogóbb volt az előbbinél, benne temérdek pompás díszöltöny, szebb nem készül itt, sem messzi földön, aztán rengeteg gyönyörű kelme, ruháknak csodás brokátja, selyme. Nem volt a világon olyan kelme, amit az ember meg nem találhatott volna ebben a csarnokban: ennek itt Szíria a hazája, annak meg Afrika legmesszibb tája; volt olyan, amit Kínából vagy az Indus mellől hoztak, meg olyan, amit Núbiában vagy Hátsó-Indiában szőttek-fontak. Azután továbbment, és belépett a drágakövek csarnokába. Ez volt a legnagyobb és a legcsodálatosabb mindenik közül. Gyönggyel és drágakővel volt tele, olyan tömegben, hogy a szem csak úgy káprázott bele, jáspis meg smaragd, türkiz meg topáz, gyöngyöknek egész hegysége, achát, korall, nincsen hossza-vége. Végül a fűszerek, tömjének és illatszerek csarnokába ért, ahol az illatoknak árja a levegőt általjárja. Áloé- és mósuszfelleg csapja meg, mint édes lehelet; ámbra, pézsma jó illatja egész valóját áthatja, naddnak, rózsavíznek bája részegítőn hullik rája; sáfrány meg a tömjénféle finoman árad feléje. Mint megannyi közönséges tűzifahasáb, hevert a szantálfa összevissza dobva, az illatos gyökereket meg, mintha rőzse volna, lökték egy sarokba.

Ali Babának e sok mérhetetlen kincs láttára káprázott a szeme, csaknem elvesztette az eszméletét, az esze szinte elhagyta. Csak állt egy helyben jó ideig, bódultan és elragadtatva. Azután megindult, hogy jobban szemügyre vegyen mindent: hol a gyöngyök legszebbjét vette kézbe, hol meg a drágakövek leggyönyörűbbjét nézte, hol félretett egy-egy darab brokátot, hol az arany csábította, amit ragyogni látott; egyszer a gyöngéd, finom selyemkelme hívta, másszor meg áloéfa és a tömjén illatát szívta. Elgondolta magában, hogy még sok nap, sőt több esztendő sem lett volna elegendő arra, hogy ezek a rablók ilyen csodálatos kincseket összehordjanak, vagy még csak egy kis részét is felhalmozzák. Ennek a kincsnek már régen itt kellett lennie, mielőtt a rablók ráakadtak, és egészen bizonyos, hogy nem becsületes és törvényes úton jutottak hozzá. Ha tehát élne az alkalommal, és ebből a mérhetetlen kincsből egy keveset el is venne, azzal rosszat nem is tenne, és senki se hibáztathatná érte. Továbbá a drágaság oly temérdek, hogy a rablók nyilván sose számolták, sose mérték, így ha el is venne belőle valamit, nem is vennék észre. Elhatározta, hogy a szerteheverő aranyból összeszed annyit, amennyit csak elbír. Hozzá is látott, hogy az arannyal megtömött zsákokat a kincsesbarlang belsejéből kifelé cipelje; ahányszor ki vagy be akart lépni, elkiáltotta magát: "Szezám, tárulj fel!" - és az ajtó kinyílt. Amikor a kincs kihordásával végzett, az aranypénzes zsákokat felrakta a szamaraira, és vékony réteg tűzifa alá rejtette. És most hajtotta lefelé az állatait, amíg le nem ért a városba, és vidám, elégedett szívvel ért az otthonába.

Amint hazaért, bezárta a háza ajtaját, mert félt, hogy meglephetik. Bekötötte szamarait az istállóba, abrakos zacskót vetett a nyakukba. Azután fogott egy aranypénzes zsákot, felvitte a feleségéhez, és odadobta elébe. Megint lement, egy másik zsákot hozott, és így tovább. Az asszonynak nőttön-nőtt az álmélkodása, de amint a zsákot megtapogatta, és vastag aranypénzt érzett alatta, csak elsápadt az orcája, és nagy rémület szállott rája, mert azt hitte, hogy az ura lopta ezt a sok pénzt. Fel is kiáltott: "Mit tettél, te szerencsétlen? Ebül szerzett holmi bizony nem kell nékem, és ami a másé, arra nincs szükségem. Beérem én azzal, amit Alláh adott, szegénységemben is elégedett vagyok, és megköszönöm néki, amiben részesített. Nem kívánom a másét, nem kell nekem lopott holmi!" - "Asszony - felelt Ali Baba -, légy csak bizalommal, ne kínozd magadat ily aggodalommal! Távol legyen tőlem, hogy máséhoz nyúljon az én kezem! Ezt a pénzt itt egy kincsesbarlangban találtam, az alkalmat felhasználtam, magamhoz vettem és elhoztam."

Aztán elmondta feleségének elejétől végig kalandját a rablókkal; nem ismétlem, mert unalmas, a hallgatónak hosszadalmas. Mikor már mindent elmesélt, óva intette az asszonyt, hogy jól vigyázzon ám a nyelvére, és el ne árulja a titkot. Az asszony nem győzött csodálkozni, minden félelme elmúlt, és szívében hatalmas örömre fordult. Amikor pedig Ali Baba azután a zsákokat a szoba közepére ürítette, és az arany egy halomban hevert előttük, az asszony elkezdte a dinárokat számlálni. Ekkor Ali Baba így szólt hozzá: "Hallod-e, nem tudod te ezt megszámolni még két nap alatt se. Hiábavaló fáradság lenne, ne is vesződj vele. Azt mondom, ássunk egy gödröt, rejtsük bele az aranyat, az lesz a leghelyesebb, senkinek nem szólunk róla, és így aztán titkunk marad az eset." De felesége ezt felelte: "Ha már nem akarod, hogy megszámoljuk, legalább meg kellene mérni, hogy megtudjuk, mennyi lehet körülbelül." - "Hajónak látod, mérd meg - szólt erre férje -, de tartok tőle, hogy az emberek megtudják, hogy áll nálunk a dolog, és ha fellebben róla a fátyol, akkor már: késő bánat, ebgondolat!"

De az asszony ügyet sem vetett szavaira, nem szívlelte meg őket, hanem indult vékát kölcsönkérni, mert otthon nem volt semmije, amiben mérhetett volna, hisz olyan szegénységben, szükségben éltek. Elment hát sógornőjéhez, Kászim feleségéhez, és kölcsönkérte tőle a vékáját. Az szívesen odaígérte, de amíg keresgélte, magában ezt mondta: "Ali Baba felesége olyan szegény, eddig sohase mért semmit. Micsoda gabonája lehet éppen ma, hogy vékára van szüksége?"

Ez nagyon fúrta az oldalát, tudni szerette volna pontosan. Ezért a véka aljára egy kis viaszt kent, hogy a mért gabonából valami ráragadjon. Aztán odaadta a sógornőjének, az megköszönte a szívességet, és sietősen hazaindult a vékával. Alighogy megérkezett, nekiállt, hogy az aranyat lemérje, és mikor készen volt, látta, hogy tíz vékányi. Nagy boldogan újságolta az urának, aki eközben jókora gödröt ásott. Most belerejtette az aranyat, és megint feltöltötte földdel. Felesége pedig sietve visszavitte a vékát a sógornőjének.

Hagyjuk most kettőjüket, és nézzük, mi van Kászim feleségével. Alighogy Ali Baba felesége magára hagyta, kifordította a vékát, és benne egy dinárra akadt, amely a viaszba beléragadt. Meghökkent ezen, hiszen tudta, hogy Ali Baba szegény ember. Még egyszer jól megnézte, hogy valódi arany-e, amit mértek, aztán felkiáltott: "Ali Baba azt állítja, hogy szegény ember, és vékával méri az aranyat! Honnan ez a nagy gazdagság? Hogy jutott ennyi aranyhoz?"

És irigység fogta el a szívét, mint a tűz, úgy égette a belsejét. Keserves-türelmetlenül várta haza az urát. Kászim, a férje, szokása szerint kora reggel az üzletébe ment, és estélig ottmaradt, és ott adás-vevéssel és mindenféle üzlettel foglalkozott. Ezen a napon felesége nehezen várta hazajöttét, mert majd megette az irigység és bosszúság. Mikor beesteledett és beállt az éjszaka, Kászim bezárta a boltját és hazafelé tartott. Belépett és feleségét komor tekintettel, szomorú arccal találta. Mivel igen szerette, mindjárt megkérdezte: "Mi történt veled, szemem fénye, szívecském? Miért szomorkodol? Miért sírsz?" Az asszony így felelt: "Nem tudsz te sokat tenni, kevés a te erőd! Bárcsak az öcsédhez mentem volna! Úgy van, ő, aki szegénynek mondja magát, és kifelé adja az ínségest, és azt állítja, hogy semmi vagyona sincs, éppen őneki annyi az aranya, hogy csak vékával lehet mérni. Te pedig, aki jómódúnak és vagyonosnak tartod magadat, és kérkedel gazdagságoddal, igazában csak szegény bolond vagy az öcsédhez képest. Te egyenként számolod a dinárjaidat, beérted a kevéssel, neki hagytad a sokat."

Aztán elmondta esetét Ali Baba feleségével, hogyan kért tőle vékát kölcsön, ő meg hogyan tett viaszt a véka aljára, és a dinár hogyan ragadt rája. Amikor Kászim végighallgatta felesége elbeszélését, és megnézte a véka aljára tapadt dinárt, biztosra vette, hogy az öccse igen gazdag lehet. De nem örült, hanem szívét elöntötte az irigység, és gonosz szándékok ébredtek benne. Éjszaka nem aludt az asszony sem, ő sem, folyton csak bánkódtak erősen, a keserűség lelküket megülte, szemüket az álom kerülte. Nyugtalanul és álmatlanul töltötték az éjt, míg csak Alláh kegyelméből valahára rá nem virradt az éjszakára bíbor hajnal fénysugara.

Amint Kászim elmondta reggeli imáját, azon nyomban öccséhez indult, és váratlanul toppant be házába. Ali Baba üdvözölte, és a legnyájasabban fogadta, őszintén megörült neki, és kérte, foglalja el a díszhelyet. Alighogy Kászim leült oda, így szólt az öccséhez: "Kedves öcsém, miért teszel úgy, mintha földhözragadt szegény lennél, amikor pedig olyan vagyon ura vagy, amit még a láng se emészthet meg? Mi az oka, hogy olyan zsugori módon, olyan nyomorultul élsz, mikor pedig dúsgazdag vagy, és költhetnél, amennyi jólesik? Mit ér a pénz, ha nem használja az ember? Nem tudod, hogy a fösvénység rossz és csúf dolog, és a közönséges, tisztátalan tulajdonságokhoz tartozik?" Öccse erre így felelt: "Ó, bárcsak úgy állna a dolog, ahogy mondod! De nem úgy van: szegény ember vagyok én, minden vagyonom a pár szamaram meg a fejszém. Egészen megdöbbent, amiket beszélsz: nem tudom semmi okát, de még egy szót se értek belőle!" Kászim azonban folytatta: "Nem használ itt semmi csalafinta csűrés-csavarás, engem be nem csapsz! Mert az igazság kiderült, és amit rejtegettél, napfényre került. - Megmutatta a viaszba ragadt aranypénzt, és így folytatta: - Ezt találtuk a vékában, amit neked kölcsönadtunk. Ha aranyad nem volna garmadával, nem lett volna rá szükségetek, és nem mérnétek vékával az aranyat!"

Most látta Ali Baba, hogy fellebbent titkának fátyla, és így került napvilágra, mert felesége olyan ostoba volt, hogy meg akarta mérni az aranyat; ő meg hibát követett el, hogy engedett neki. De nem megbotlik-e a legjobb ló is, és nem hibáz-e a kard, ha mégoly jó is? Belátta hát, hogy hibáját nem teheti másképp jóvá, mint ha felfedi a titkát, és most már a legokosabb, ha nem hallgat el semmit, és bátyjának elmondja, ami vele történt. Utóvégre, annyi ott az arany, hogy minden fogalmat és képzeletet felülmúl, nem veszélyezteti hát a szerencséjét, ha megosztja a bátyjával, és neki is juttat belőle. Hisz még akkor se élhetnék föl, ha száz esztendeig élnének, és mindig csak abból költenének. Így mérlegelte a dolgokat, azután elbeszélte bátyjának, mi hogyan történt, kalandját a rablókkal: hogy hatolt be a kincsesbarlangba, és hogy hozott haza egy halom aranyat meg minden egyebet, amit drágakőben, kelmében csak megkívánt. Szavait így fejezte be: "Bátyám, minden, amit hazahordtam, legyen a kettőnké, osszuk el egyformán. De ha még többet szeretnél, hozok neked többet is. Mert kezemben van a kincsesbarlang kulcsa, ki- s bejárhatok vele tetszésem szerint. Nem gátolhat, nem tarthat ebben vissza senki." - "Ilyenfajta osztozkodás nem kedvemre való - válaszolta Kászim -, azt kívánom, hogy mutasd meg nekem a kincsesbarlanghoz vezető utat, és áruld el a titkát, hogyan lehet behatolni. Mert fölkeltetted bennem a vágyat, hogy meglássam, és bemehessek úgy, ahogy te is bementél, és annyit hozhassak ki, amennyit csak kívánok. Most már én is azt akarom, hogy odamehessek, láthassam, mi van a barlangban. Ha nem teljesíted a kívánságomat, bepanaszollak a helytartónál, és elárulom a titkodat, akkor aztán olyat kapsz, aminek nem fogsz örülni."

Amint Ali Baba bátyja szájából ezeket a szavakat meghallotta, így szólt hozzá: "Miért fenyegetőzöl a helytartóval? Nem ellenkezem én veled. Elmondom szívesen, amit tudni szeretnél. Csak azért haboztam, mert féltettelek, hogy bántódás ér a rablóktól. Ha te magad akarsz a kincsesbarlangba elmenni, abból nekem se károm, se hasznom nem lesz. Vigy el onnan mindent, amihez csak kedved van. Ha akármennyit elcipelsz, mégse tudod kiüríteni, és amit ott kell hagynod, még mindig sokszorosan több lesz, mint amit elvittél."

Azután megmagyarázta neki, merre vezet az út a hegységbe, hol van a kincsesbarlang helye, és megtanította a bűvös szóra: "Szezám, tárulj fel!" Meg azt is hozzátette: "Jól eszedbe vésd ezeket a szavakat. Jól vigyázz, hogy el ne felejtsd! Másként nagy gondban leszek érted a rablók gonoszsága miatt; csak jó vége legyen a dolognak!"

Amint Kászim megtudta a kincsesbarlang helyét meg az odavezető utat, és a varázsigét is megjegyezte magának, nagy örömben vált el az öccsétől. Figyelmeztetésével pedig nem gondolt, intő szavát nem fogadta meg. Ragyogott az arca, csak úgy sugárzott az örömtől, amikor hazatért és elbeszélte feleségének, amit Ali Babával végzett. Így fejezte be beszédét: "Holnap reggel, ha Alláh is úgy akarja, elindulok a hegységbe, és még sokkal több arannyal térek vissza hozzád, mint amennyit az öcsém hozott."

Ezután felszerelt tíz öszvért, és mindegyikre két üres ládát rakott fel; mindegyik teherhordó állatját ellátta a szükséges málhásnyereggel meg kötelekkel. Aztán az éjszakát vidám várakozásban töltötte, hogy másnap a kincsesbarlangba megy, és elhoz mindent, amennyi kincs meg drágaság csak ott hever, és nem kell az öccsével semmit se megfeleznie. Hajnali szürkületkor felkészült öszvéreivel, és maga előtt hajtotta őket a hegység irányába, míg csak oda nem ért. Ott aztán keresni kezdte azokat az ismertetőjeleket, amikről öccse beszélt neki. Addig-addig keresett-kutatott, míg egyszerre tövis és bozót között előtte állt a sziklafal. Alighogy megpillantotta, elkiáltotta magát: "Szezám, tárulj fel!" És lám, az ajtó feltárult előtte, és ő nagy sebbel-lobbal berontott a kincsesbarlangba, mohó vággyal a kincsek után. De mihelyt a küszöböt átlépte, az ajtó, mint rendesen, bezárult mögötte. Ekkor Kászim tovább indult az első csarnokba, abból a másodikba meg a harmadikba jutott, és így ment csarnokról csarnokra, amíg az egész barlangot be nem járta, elbűvölte a látottak csodás volta, a sok drágaság elbájolta, alig bírt magával örömében, és legszívesebben a kincseket egytől egyig mind magával vitte volna. Amint így járkált jobbra-balra, és egy darabig azt forgatta elméjében, mit is szeretne legjobban, az aranyat vagy a kincseket, végre az arany mellett döntött. Fogott egy zsák aranyat, vállára vetette, és az ajtóhoz vitte. Most ki akarta mondani a varázsigét az ajtó felnyitására, de nem jött szó a nyelvére, a jelmondat tökéletesen kiment a fejéből. Leült hát töprengeni; hiába, nem jutott eszébe, nem tudta a gondolatába visszaidézni; bizony teljes-tökéletesen elfelejtette. Azt kiáltotta: "Árpa, tárulj fel!" De az ajtó nem tárult fel. Azután így kiáltott: "Búza, tárulj fel!" De az ajtó meg se mozdult. Aztán megint: "Csicseriborsó, tárulj fel!" De az ajtó csakúgy zárva maradt, ahogy volt. Tovább sorolta egyik gabonafajta nevét a másik után, míg minden gabona nevét fel nem sorolta. De a "Szezám, tárulj fel!" varázsszavára az elméje nem tudott visszaemlékezni. Amikor már tisztán látta, hogy hiába nevezi meg sorra minden növényfajtának a nevét, ledobta válláról az aranyat, megint leült és töprengett, micsoda növény is volt az, aminek a nevét az öccse megmondta, de nem és nem jutott az eszébe. Így ült ott egy darabig a legnagyobb nyugtalanságban és aggodalomban, mégsem tudott arra a névre emlékezni. Aztán szomorúságot, fájdalmat és bűnbánatot kezdett érezni, azért, amit tett, most, mikor a bűnbánat már mit sem használt. És így szólt: "Bárcsak beértem volna avval, amit az öcsém felajánlott! Bárcsak leküzdöttem volna mohóságomat, amely most vesztembe visz!" És közben egyre öklözte az arcát, tépte a szakállát, port szórt a fejére, és patakokban ontotta a könnyet. Hol kiáltozott, siránkozott, olyan hangos szóval, ahogy a torkán kifért, hol meg csöndesen sírdogált fájdalmában. Keservesen teltek az órák, amiket ebben a szorultságban eltöltött, mert bár az idő múlott, úgy érezte, hogy minden perc hosszú, hosszú óra. Minél tovább időzött a kincsesbarlangban, annál jobban nőtt a félelme és aggodalma, míg végre már feladta a reménységet, hogy ebből a bajból kimenekül. És ekkor így szólt: "El kell pusztulnom, semmi kétség; nincs kivezető út, hogy kiszabadulhassak ebből a szűk börtönből!"

Hagyjuk most őt, és lássuk, mi történt a rablókkal. Azok közben egy kereskedőkaravánra találtak, kifosztották és gazdag zsákmányt ejtettek. Azután útnak indultak a kincsesbarlang felé, hogy a rablott holmit, szokásuk szerint, elrejtsék. De a barlang közelébe érve, megpillantották a ládákkal megrakott öszvéreket. Gyanút fogtak, nem tetszett nekik a dolog. Az öszvéreket szétkergették a hegységben, aztán már nem törődtek velük, megállították lovaikat, leszálltak róluk, és kardot rántottak, védelmi állásba helyezkedve az öszvérek tulajdonosai ellen, mert azt gyanították, hogy sokan vannak. De mivel a kincsesbarlang körül senkit sem láttak, az ajtóhoz tartottak.

Mikor Kászim a lódobogást meg a férfihangokat meghallotta, felfigyelt és biztosra vette, hogy a rablók vannak itt, akikről az öccse beszélt. Remélte, hogy sikerül megmenekülnie; az volt a szándéka, hogy gyorsan kisurran, az ajtó mögé bújt el hát, menekülésre készen. Ekkor lépett az ajtóhoz a rablóvezér és megszólalt: "Szezám, tárulj fel!" Amint az ajtó felnyílt, Kászim előugrott, hogy a bajból meneküljön, és minden veszélyt elkerüljön. De rohantában nekiment a rablóvezérnek, és a földre lökte. Sebesen szaladt a rablók között előre, az elsőt, a másodikat meg a harmadikat el is hagyta, igen ám, de amazok negyvenen voltak, és mindnyájuktól mégse tudott megmenekülni. Egyikük eléje állott, és mellének szegezte a lándzsáját, úgy, hogy annak a hegye villogva szaladt ki Kászim hátán. Így lelte Kászim a halálát. Íme, ez a jutalma az olyan embernek, akit elragad a kapzsiság, és aki ármányt és árulást sző saját testvére ellen!

Mikor aztán a rablók bejárták a kincsesbarlangot, és látták, mit hordtak el onnan, szörnyen felbőszültek, és legtöbben azt gondolták, hogy a megölt Kászim a tolvaj, ő vitt el mindent, ami a tulajdonukból hiányzik. Csak az nem fért a fejükbe, hogy jutott el erre az ismeretlen, távol eső, eldugott helyre, és hogy talált rá az ajtó titkára, mert kívülük csak a magasztos és dicsőséges Alláh tudta ezt. Amint most holtan és mozdulatlanul hevert előttük, megörültek és megint megnyugodtak, mert azt hitték, más már nem hatolhat be a kincsesbarlangba. És így szóltak: "Magasztaltassék Alláh, aki megszabadított bennünket ettől az átkozott gazembertől!" És hogy bűnhődésével figyelmeztessenek és elijesszenek másokat, felnégyelték a holttestét, és intő példaként a bejárat mögé akasztották, ha valaki be merészelné tenni erre a helyre a lábát. Azután eltávoztak, az ajtó bezárult, úgy, mint azelőtt. Felültek lovaikra, és útjukra mentek.

Hagyjuk menni őket, és nézzük, mi van Kászim feleségével! Egész nap csak ült, és várt rá, szívében reménységgel, hogy célját elérte, alig várta, hogy az áhított földi javakat hamarosan a magáénak mondhassa, szinte kezében érezte már a dinárokat és az imádott aranyat. De amikor beesteledett, és Kászim még mindig nem jött vissza, az asszony nyugtalankodni kezdett, és Ali Babához ment, elmondta neki, hogy férje reggel a hegyekbe indult, és mind ez ideig még nem tért haza, ő pedig fél, hogy valami akadályra bukkant, vagy szerencsétlenség érte. Ali Baba megnyugtatta, és így szólt: "Ne aggódj! Ha mostanáig nem jött haza, biztosan megvan rá az oka. Azt hiszem, azért halasztja, nehogy nappal érjen a városba, mert attól tart, hogy kiderül a titka; csak éjszakára akar hazaérni, hogy látatlanul hajthassa végre tervét. Meglátod, a hajaszála se görbül meg, és dús zsákmánnyal tér vissza hozzád!"

Kászim felesége megint hazament, de csak nem tudott megnyugodni. Otthon nagy búsan leült, szívében ezer aggodalommal férje elmaradása miatt; a legsötétebb gondolatok kezdték kínozni, a legrosszabbtól kezdett tartani, míg csak le nem ment a nap, be nem sötétedett, és le nem szállt az éjszaka. Ekkor nem is akart lefeküdni, szemét elkerülte az álom, mert csak várta, várta az urát. Amikor az éjjelnek kétharmada már letelt, és férje még mindig nem tért haza, feladta a reményt, hogy valaha is hazatér, és kicsordultak a könnyei. De visszatartotta az asszonyoknál szokásos hangos sírás-rívást és jajveszékelést, mert attól félt, hogy a szomszédok megneszelik, és faggatózni fognak. Így töltötte az éjszakát, ébren, panaszszóval, nyugtalanságban, bánatban és gondban, félelemben és aggodalomban - szörnyű éjszaka volt! De amint észrevette, hogy hajnalodik, nyomban Ali Babához sietett, és megmondta neki, hogy bátyja nem jött vissza; beszéd közben patakként omlottak könnyei, kimondhatatlan rémület szorította össze szívét. Amikor Ali Baba meghallotta, amit az asszony beszélt, felkiáltott: "Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak a felséges és magasztos Alláh kezében! Most, hogy eddig elmaradt, tanácstalan vagyok. De odamegyek magam, és kikutatom, hogy mi van vele; neked aztán jelentem a tiszta igazságot. Alláh védjen, minden rossz elmúljon, és ő bajunkban ellenünk ne forduljon!"

Azonnal felkészült szamaraival, fogta a fejszéjét, és útnak indult a hegyekbe, mint ahogy mindennap szokta. De amint a barlang bejáratához közeledett, és ott semmi öszvért nem talált, hanem vérnyomokat fedezett fel, felhagyott minden reménnyel a bátyja dolgában, és meg volt győződve haláláról. Odalépett az ajtóhoz, szívében aggodalommal, mert sejtette, hogy mi történt. Alig kiáltotta el magát, hogy: "Szezám, tárulj fel!", már fel is nyílt az ajtó, és Ali Baba azonnal megpillantotta Kászim holttestét, felnégyelve az ajtó mögött függött. Erre a látványra végigborzongott a hátán a hideg, fogai összeverődtek, szája megvonaglott, és rémületében, iszonyatában majdhogy el nem ájult. Mélységesen fájlalta bátyja sorsát, keserves bánat szállt szívébe. Így szólt: "Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak a felséges és magasztos Alláh kezében! Ő teremtett minket, és hozzá térünk vissza. Senki ki nem kerülheti, amit a végzet számára előírt. Amit titokban elrendelt a sors, az beteljesedik." De aztán belátta, hogy semmi célja és értelme, ha most sír-rí és bánkódik: a legokosabb és legsürgősebb az, ha összeszedi elméje minden erejét, és helyes tervet és biztos határozatot eszel ki. Legelőbb ezért arra gondolt, hogy az iszlám vallási kötelessége szerint az volna a dolga, hogy bátyját halotti lepelbe burkolja és eltemesse. Fogta hát a szétszabdalt test négy darabját, fölrakta a szamárra, és beborította a kincsből való kelmékkel. Még más nagybecsű, de nem súlyos kincset is felrakott, végre tűzifával tetézte a terhet. Jó darabig várt, míg csak le nem szállt az éjjel. Amikor sötét lett, leereszkedett a város felé, mélységesebb szomorúsággal a szívében, mint a gyermekét vesztett édesanya. Még sejtelme sem volt arról, hogy mit csináljon a holttesttel, általában, hogy mitévő legyen. Így hajtotta maga előtt szamarait, kínzó gondolatok tengerébe süllyedten, amíg csak el nem ért bátyja háza elé.

Kopogott, és egy barna abesszíniai rableány, a szolgálójuk, nyitott neki ajtót. Ez a rabnők egyik legszebbike volt, bájos külsejű, szép alakú, fiatal, csinos arcú, sötét szemöldökű és minden tekintetben tökéletes. De ami még ennél is többet ért, világos ítélete, igen éles esze, nemes lelke volt, és baj esetén bátor, erős szíve. Ha pedig egyben-másban valami utat-módot kellett kieszelni, túltett a legtapasztaltabb és legokosabb férfin is. A ház minden ügyes-bajos dolga az ő vállát terhelte, minden szükséges holmi beszerzését is rábízták. Ali Baba az udvarba lépve így szólt hozzá: "Most mutasd meg, ki vagy, Mardzsána! Fontos dologban van rád szükségünk, majd az úrnőd előtt elmondom. Gyere be velem, hogy megbeszélhessük a dolgot."

Szamarait az udvaron hagyta, és felment bátyja feleségéhez, Mardzsána pedig zavartan követte, azon tanakodva, amit tőle hallott. De amint Kászim felesége megpillantotta, elébe kiáltott: "Mit hozol, Ali Baba, jót-e vagy rosszat? Gyorsan nyugtass meg, hűsítsd szívem forró fájdalmát!" Hanem mikor Ali Baba habozott, és nem felelt mindjárt, már rájött az igazságra: és sírásba, jajveszékelésbe tört ki. Ali Baba azonban így szólt: "Tartsd vissza sikolyaidat, ne emeld fel a hangodat, hogy az emberek ne tudjanak meg rólunk semmit, és ne vigy bennünket a romlásba!" Azután elbeszélte, mit tett és mit látott, és hogyan találta meg fivére holttestét a kincsesbarlangban, felnégyelve és az ajtó mögé akasztva. Így folytatta: "Arra gondolj és higgy abban erősen, hogy életünk és vagyonunk Alláh adománya. Jósors, balsors ránk van mérve, úgy illik, hogy megköszönjük neki, ha ad, és tűrjük, ha csapása sújt. A gyászolás egyetlen halottat se támaszt föl, és egyetlen bánatot se hárít el. Szenvedés után öröm és áldás következik. Jobb magunkat Alláh akaratának alávetni, mint siránkozni és ellenkezni. Íme, a jó s helyes terv, kieszeltem végül: te hozzám jössz feleségül, és én férjed leszek. Igen, elveszlek, és az én nőmnek nem lesz ellene kifogása, mert tettben és gondolatban eszes és szemérmes, jámbor és istenfélő. Akkor mind egy családot képezünk, és - hála Alláhnak - van mit a tejbe aprítanunk, nem kell küszködnünk, kínlódnunk, hogy megélhessünk. Ezért köszönjük meg az Ajándékozónak, aki ellátott bennünket, és dicsérjük azért, amiben az ő nagy kegyelme minket részesített!"

Kászim felesége lelkében Ali Baba e szavai hallatára a gyász és a mély fájdalom kicsit megnyugodott; felhagyott a sírással, letörülte könnyeit, és így szólt hozzá: "Engedelmes feleséged és szófogadó szolgálód leszek. Amit te csak jónak tartasz, abba én mindig belenyugszom. De mi történjék most ezzel a holttesttel?" Ali Baba így felelt: "A halott dolgát bízd rabnődre, Mardzsánára, hisz tudod, micsoda esze van, milyen körültekintő, milyen kitűnően tud tervezni, és milyen alkalmas arra, hogy mindenre utat-módot találjon!" Otthagyta Kászim feleségét, és útjára ment.

Mardzsána végighallgatta ezeket a szavakat, aztán halott, felnégyelt urára tekintett, és megértette mindezeknek a dolgoknak az okát. Ezekkel a szavakkal nyugtatta meg úrnőjét: "Ne aggódj, légy nyugodt! Én majd úgy intézek mindent, hogy semmi a nyugalmunkat meg ne zavarja, és a titok fátyla fel ne lebbenjen rólunk."

Elment és egy fűszerszámkereskedőt keresett fel, aki ugyanabban az utcában lakott. Ez a vénséges vén ember híres volt arról, hogy jártas a gyógyítás és orvostudomány minden ágában. Tudták róla, hogy dús tapasztalatai vannak a gyógyszerkészítésben, és hogy minden orvosszert és gyógyfüvet ismer. Olyan kenőcsöt kért tőle, amilyet csak súlyos betegségeknél rendelnek. Az aggastyán megkérdezte: "Kinek kell nálatok a kenőcs?" A leány ezt felelte: "Uram, Kászim súlyos betegségben fekszik, a kór teljesen ledöntötte, félek, hogy a végét járja." A fűszerszámos ezekkel a szavakkal adta át neki a kenőcsöt: "Bárcsak Alláh ennek segítségével megadná gyógyulását!"

Mardzsána átvette kezéből a gyógyszert, néhány dirhemet fizetett érte és hazatért. Másnap reggel megint lement a gyógyszerkereskedőhöz, és olyan szert kért tőle, amit akkor adnak be a betegnek, ha már semmi remény sincs felgyógyulására. Amikor az aggastyán megkérdezte: "Hát nem használt tegnap a kenőcs?" - ezt felelte rá: "Alláhra, nem! Az uram a végét járja, a halállal küszködik. Az úrnőm már sír és jajveszékel."

Az öreg odaadta neki a gyógyszert, a lány kifizette és elment. Ali Babának elmesélte, micsoda furfangot eszelt ki, és ajánlotta neki, járjon el most gyakran a bátyja házába, és mutasson közben gyászos, szomorú arcot. Ali Baba követte a tanácsát, és amikor a környék népe látta, hogy szomorú képpel jár ki és be a bátyja házába, kérdezősködtek, mi ennek az oka. Elpanaszolta nekik, hogy beteg a bátyja, és nagyon súlyos az állapota. A városban gyorsan elterjedt ennek a híre, az emberek beszélni kezdtek róla.

Másnap reggel pedig Mardzsána még hajnali szürkület előtt útnak indult, a város utcáin át, amíg csak el nem ért egy foltozóvargához, Musztafa seikhhez, egy nagyfejű, zömök testű, hosszú szakállú és bajuszú öregemberhez. Ez mindig igen korán nyitotta a boltját, az első volt a bazárban, és az emberek ismerték ezt a szokását. Hozzá ment hát a rabszolgalány; választékos udvariassággal köszöntötte, és egy aranypénzt csúsztatott a markába. Amint Musztafa seikh meglátta a ragyogását, egy darabig nézegette a tenyerén, és ezt mondta: "Ez a nap Alláh áldásával kezdődik!" És mivel látta, hogy a lány valamit akar tőle, hozzá fordult: "Add tudtomra, hogy mit kívánsz, ó, rabnők úrnője, hogy teljesítsem óhajodat!" - "Ó, seikh - felelt a lány -, végy magadhoz tűt meg fonalat, mosd meg a kezedet, húzz szandált, és engedd meg, hogy bekössem szemedet. Aztán kelj fel, és jöjj velem. Egy jó cselekedetet kell véghezvinned, amiért meglesz a földi és mennyei béred, és amiért a legkisebb kár sem érhet!" Az öreg így válaszolt: "Ha olyasmit kérsz tőlem, ami Alláhnak és a prófétának tetszésére szolgál, igen szívesen megteszem és nem ellenkezem, de ha valami bűn vagy vétek, amivel a becsület ellen vétek, akkor keress mást, aki megteszi!" - "Alláhra, nem, ó, Musztafa seikh - felelte a lány -, amit én kérek, az megengedett és semmiképp sem tiltott dolog, efelől nyugodt lehetsz!" Ezekkel a szavakkal egy második aranypénzt nyomott a kezébe. Mikor az megpillantotta, nem bírt tovább ellenkezni, se húzódozni, talpra ugrott és így szólt: "Szolgálatodra állok, akármit parancsolsz, engedelmeskedem."

Bezárta boltja ajtaját, magához vett fonalat, tűt és minden varrószerszámot, amire szüksége volt. Mardzsána pedig már készen tartotta a kendőt; most gyorsan elővette, és bekötötte a varga szemét, amint megegyezett vele, úgyhogy az semmiképp se ismerhesse fel a helyet, ahova most el akarta vezetni. Aztán kézen fogta, és vezette utcáról utcára, a varga pedig ment vele, mint a vak ember, aki nem tudja, hova és mi célból megy. Így mentek, mendegéltek, ketten, a lány hol balra fordult, hol jobbra tért ki, szándékosan kerülőutat választott, hogy az öreget megzavarja, és hogy az ne is sejtse, merrefelé jár. Így vezette mindig messzebb, messzebb, míg csak el nem értek a megboldogult Kászim házához. Mardzsána halkan bekopogott, abban a szempillantásban ajtót nyitottak nekik. Most bevezette Musztafa seikhet a házba, abba a helyiségbe, ahol urának holtteste feküdt. Ott leoldta szeméről a köteléket. De amikor Musztafa seikh a szemét kinyitotta, és ismeretlen helyen találta magát, hozzá még meggyilkolt ember hulláját pillantotta meg maga előtt, nagy ijedtség fogta el, és egész testében reszketni kezdett. De Mardzsána így szólt hozzá: "Ne félj, kis öreg, nem esik semmi bajod. Csak azt kívánjuk tőled, hogy ennek a megölt embernek a részeit erősen összevarrd és tagjait összeilleszd úgy, hogy megint egy darabból legyen a teste." Ezekkel a szavakkal odanyújtotta neki a harmadik aranypénzt. Musztafa seikh elfogadta, oldalzsebébe tette, és így szólt magában: "No, most hadd szedem össze az eszemet, hogyan cselekednék leghelyesebben. Itt vagyok olyan helyen, amit nem ismerek, és emberek között, akikről nem tudom, mi a szándékuk. Ha ellenkezem velük, biztos, hogy rosszul járnék, így hát nincs más hátra, mint hogy meghajoljak az akaratuk előtt. Ennek a felkaszabolt embernek a vére semmi esetre se az én lelkemen szárad, gyilkosainak megbüntetése pedig a felséges és magasztos Alláhnak dolga. És végre is, mi bűn az, egy holttestet összevarrni; ezért nem érhet vád, és nem érdemlek büntetést!"

Leült hát, és nekilátott, hogy a meggyilkoltnak részeit összevarrja, és megint teljes testté illessze össze. Mikor dolgát elvégezte, és feladatát teljesítette, Mardzsána ismét bekötötte a szemét, és kézen fogta, és kivezette a kapun. Aztán vele ment, utcáról utcára, egyikből a másikba fordult be, még mielőtt az emberek előjöttek volna házaikból, úgyhogy senki se figyelhette meg őket. A bolthoz érve, a leány levette a varga szeméről a köteléket, és így szólt hozzá: "Megőrizd ezt a titkot! Óvakodj tőle, hogy beszélj róla, vagy hogy elmeséld, amit láttál: ami nem a te dolgod, ki ne fecsegjed, másként olyan érhet, ami elveszi a kedved." Odaadta neki a negyedik aranypénzt, otthagyta és elment. Amint megint hazatért, meleg vizet és szappant hozott, és megmosta ura holttestét, míg minden vérnyomtól meg nem tisztította. Azután felöltöztette ruháiba, és a fekhelyére helyezte. Mikor mindezzel kész volt, elküldött Ali Babáért meg a feleségéért. Elbeszélte nekik, hogy mit végzett, és így fejezte be: "Most hozzátok nyilvánosságra Kászim halálát, és tudassátok az emberekkel!"

Ebben a szempillantásban az asszonyok már el is kezdték a sírást-rívást, gyászdalokba meg jajveszékelésbe fogtak, és verték az arcukat úgy, hogy a szomszédok meghallották őket. Most eljöttek a jó barátok, hogy részt vegyenek a gyászban Kászim elvesztésén. Volt sok könnyhullatás, és nőtt a messze hangzó, zokogó búbánat és kesergő jajszó. Kászim halálának híre hamarosan elterjedt a városban; barátai áldással emlékeztek meg róla, ellenségei meg kárörömet éreztek. Kis idő múlva megjelentek a halottmosók, hogy a vallási szokás szerint megmossák. De Mardzsána lement hozzájuk, és azt mondta nekik, hogy a holttestet már megmosták, kenőcsökkel megkenték, és halotti lepelbe burkolták, de azért megfizette őket, méghozzá a járandóságukon felül. A halottmosók nagy vígan odább álltak, és ha nem is tudták, miért történt mindez, nem ütötték bele az orrukat abba, ami nem rájuk tartozott. Ezután előhozták a hordágyat, ráfektették a halottat, és elindultak vele a temetőbe. A lakosság pedig ballagott a gyászmenettel, Mardzsána a többi nővel meg a siratóasszonyokkal mögöttük lépdelt, és jajgattak, siránkoztak, míg el nem értek a temetkezés helyéhez. Ott megásták a sírt, és elföldelték a halottat - Alláh irgalma legyen vele! Ezután az emberek visszafordultak, szétoszlottak és útjukra mentek. Ily módon Kászim megöletése titokban maradt, senki sem tudta meg, hogy mi történt valójában, és mindenki abban a hiszemben volt, természetes halállal halt meg.

Mikor pedig a törvényes időtartam letelt, Ali Baba feleségül vette Kászim özvegyét, kiállíttatta számára a házasságlevelet, és asszonyává tette. Az embereknek nagyon tetszett, hogy így cselekedett, és bátyja iránti nagy szeretetével magyarázták tettét. Ezután Ali Baba áthordatta a holmiját az asszony házába, és ott lakott vele meg első feleségével; a kincsesbarlangból hozott pénzt is átvitte magával. Azután azon gondolkozott, hogy mi legyen elhunyt bátyjának üzletével. Alláh Ali Babát egy fiúval ajándékozta meg, aki most tizenkét esztendős volt; egy kereskedőnél inaskodott, és tőle jól megtanulta az adás-vevés mesterségét. Mivel pedig az apának szüksége volt valakire, aki a boltot őrizze, kivette fiát a kereskedő üzletéből, és beültette a maga boltjába, hogy ott adjon-vegyen: átadott neki minden portékát és holmit, amit a nagybátyja hátrahagyott, és megígérte neki, hogy ha jól és eredményesen dolgozik, és ha az igazság és erény útján halad, meg is házasítja.

Forduljunk most ismét a rablók felé. Rövid idő múltán megint visszatértek a kincsesbarlanghoz. Amint beléptek és Kászim holttestét nem találták ott, tisztán látták, hogy más ellenségük is tud tetteikről, hogy a halottnak társai is lehettek, és hogy titkuk már ismeretes az emberek között. Ez a gondolat igen nyomta a lelküket, és keservesen aggasztotta őket. Amikor észrevették, hogy megint tekintélyes mennyiségű kincs tűnt el a barlangból, szörnyen felbőszültek, és vezérük így szólt hozzájuk: "Halljátok, vitézek, ti harcban-bajban merészek, eljött az időtök, hogy vérbosszút álljatok! Azt hittük, csak egy ember nyitotta fel az ajtót, de most látjuk, hogy többen voltak; csak azt nem tudjuk, hogy hányan, meg azt sem, hogy honnan valók. Azért küzdünk mi annyi veszedelemmel, azért tesszük életünket kockára, azért gyűjtünk kincseket, hogy másnak legyen belőlük haszna, aki még a kisujját se mozdította értük? Szörnyű dolog ez, nem tűrhetjük tovább! Ki kell hát eszelnünk a módját, hogy juthatunk ellenségünk nyomára, és ha rátalálunk, véres bosszút állunk rajta. Esküszöm, hogy ezzel a kardommal vágom le, ha belepusztulok is! Itt az idő, ne nyugodjunk, és mutassuk meg, hogy férfiak vagyunk, derék és bátor emberek! Oszoljatok széjjel, járjatok be falut-várost, erdőt-mezőt, tudakoljátok meg, hogy valami szegény ember hol gazdagodott meg egyszerre, meg hogy temettek-e el valahol meggyilkolt embert. Lehet, hogy így nyomára akadtok ellenségünknek, és Alláh az utatokra vezeti. És most leginkább egy furfangos, ravasz emberre van szükségünk, de férfi is legyen a talpán, hogy ezt a várost átkutassa; mert ellenségünk ennek a városnak a lakosa, az szent bizonyos. Ennek az emberünknek kereskedőruhába kell öltöznie, feltűnés nélkül a városba mennie, és megkísérelnie, hogy hírt szerezzen, kérdezősködnie kell, mi újság a városban, micsoda események történtek, ki halt meg, vagy kit öltek meg az utóbbi időben, micsoda rokonai vannak az illetőnek, hol a háza, és mi módon halt meg. Ez talán célhoz vezet bennünket; mert gyilkosság nem maradhat titokban, híre bizonyosan már elterjedt a városban; tudja azt már a lakosok apraja-nagyja. Ha a mi kémünk az ellenségünket a hatalmába keríti, vagy hírt hoz róla, hogy merre van, nagy kitüntetésben lesz része, rangját és méltóságát magasra emelem, és őt utódommá teszem. De ha feladatát nem teljesíti, ígéretét nem tartja be, és várakozásunkat nem elégíti ki, akkor tudjuk, hogy ostoba, gyöngeelméjű fickó, hogy okos cselekedetre nincs képessége, és nehéz dolgot végrehajtani nem tud; és akkor rossz munkájáért és lanyha buzgalmáért megbüntetjük őt. Igen, haljon meg kezünk által szégyenletes halállal! Mert nem kell nekünk olyan ember, kinek kicsi a bátorsága, és mivégre éljen az olyan, akinek nincs helyén az esze. Jó rabló csak olyan ember, aki a többit felülmúlja, és minden fondorlatban, cselvetésben jártas. Mit szóltok ehhez, ti bátrak? És ki az, aki önként előlép, és vállalja ezt a nehéz, veszélyes megbízást?"

Amikor szavait és beszédét végighallgatták, egyetértettek a tervével; elfogadták a feltételeit, és megígérték, hogy meg is tartják. Ekkor előlépett egy magas termetű, széles vállú legény; és kijelentette, hogy ő rálép erre a göröngyös, köves útra, elvállalja a feladatot. A többiek a lábát csókolták, nagy tiszteletben részesítették, magasztalták bátorságát és hősiességét, és megdicsérték vitézi elszántságáért és határozottságáért. Köszönetet mondtak neki, hogy ily férfiasan merész, és csodálták, mily erős, kalandra, tettre kész. Azután a vezér nyugalomra és határozottságra intette, és kérte, használjon fel mindenféle cselt, fondorlatot és titkos furfangot. Megtanította arra, hogyan menjen a városba kereskedő képében, hogyan űzze ott színre az adás-vevést, titokban pedig kémkedjen. Miután minderre kioktatta, útjára bocsátotta, a rablók pedig szétszéledtek.

Az a rabló, aki önként jelentkezett, hogy testvéreiért kockára teszi az életét, kereskedőruhát öltött, és egész éjjel azon töprengett, hogyan fog bemenni a városba. Mikor felvirradt az éjszakára bíbor hajnal fénysugára, útnak indult, a magasztos Alláh áldásában bízva, egyenesen a város kapuja felé. Belépett és ment, ment utcákon, tereken keresztül, bejárta a bazárokat és a sikátorokat, míg a lakosság nagy része még édes álmában szendergett. Így haladt mindjobban előre, míg csak el nem ért ahhoz a bazárhoz, amelyben Musztafa hádzsinak, a foltozóvargának a műhelye volt. Észrevette, hogy már kinyitotta a boltját, és éppen szandálfoltozással foglalatoskodik, mert, amint már mondtam, korán reggel szokott a bazárba menni, és hamarabb nyitotta a boltját, mint a többi környékbeli. Ide lépett be hát a kereskedő, édes szavakkal köszöntötte, túlzott tiszteletben részesítette az öreget, és így szólt: "Alláh áldja meg szorgalmadat, és koronázzon meg nagy tisztességgel!" - "Fiam - felelte Musztafa seikh -, a kenyérkereséshez többet ér a szorgos munka az alvásnál. Ez már a mindennapi szokásom." De a rabló így folytatta: "Hanem, édes öregem, azon csodálkozom, hogy ebben az időben, mikor még a nap sem jött fel, olyan jól tudsz varrni, pedig bizonyára nem is látsz valami jól magas korod meg a gyenge világosság miatt."

Mikor Musztafa seikh ezeket a szavakat meghallotta, mérgesen támadt neki a másiknak, dühös tekintetet vetett rá és megszólalt: "Gondolom, idegen vagy ebben a városban; mert ha idevaló volnál, nem beszélnél így. Éppen éles szememről ismer engem boldog-boldogtalan; híres vagyok a város aprajánál-nagyjánál a varrás művészetében kitűnő ügyességemért, sőt nemrégiben még értem is jöttek, hogy egy sötét helyen egy holt embert varrják össze, és bizony, jól össze is varrtam. Ha nem volna olyan jó szemem, hogy csinálhattam volna meg ezt?"

Alig hallotta meg a rabló ezeket a szavakat, megörült, hogy máris célhoz ért; mert most már tudta, hogy a gondviselés segítségével mindjárt ráakadt arra, akit keresett. Ezért hát úgy tett, mintha nagyon csodálkoznék, és így felelt: "Nyilván tévedsz, kis öreg! Talán csak a halotti leplet varrtad, merthogy holt embert varrjanak össze, olyat még sohasem hallottam!" De az öreg ezt válaszolta: "Én a tiszta színigazságot beszéltem, és csak azt mondtam el, ami meg is történt. De úgy látom, neked az a szándékod, hogy kiszimatold a mások titkát. Ha ezt akarod, akkor csak indulj innen, és próbálkozz a furfangjaiddal másnál. Azt hiszed tán, hogy én fecsegő, bőbeszédű vagyok? Engem úgy hívnak, hogy »A Hallgatag«. Soha el nem árulom, amit titokban akarok tartani; hát neked se beszélek róla!"

Most a rabló még jobban megerősödött abban a hitében, hogy az a holttest csak a kincsesbarlangban megölt emberé lehetett, és így szólt Musztafa seikhhez: "Ó, seikh, nem kívánom én a titkodat megtudni; ha magadnak akarod tartani, jól teszed. Mert azt mondják: titoktartás jámbor ember sajátsága. Tőled csak azt kívánom, vezess el engem ennek a halottnak a házához; hátha barátaim vagy rokonaim közül való, úgy kívánná hát az illem, hogy kifejezzem részvétemet hozzátartozóinak. Hosszú ideig távol éltem ettől a várostól, és nem tudom, hogy azalatt mi történt." Aztán zsebébe nyúlt, és egy aranypénzt húzott elő, és Musztafa seikh kezébe nyomta. De az nem akarta elfogadni és így szólt a rablóhoz: "Olyat kérdezel tőlem, amire nem tudok felelni. Mert úgy vezettek el a halott házához, hogy előbb bekötötték a szememet, és ezért nem tudom, merre kell oda menni." A rabló így válaszolt: "Az aranyat neked adom, akár teljesíted az óhajomat, akár nem. Fogadd csak el, Alláh áldása legyen rajta! Én vissza nem veszem. De talán mégis lehetséges, hogy ha nagyon gondolkozol, el tudsz vezetni azon az úton, amit bekötött szemmel megjártál." Musztafa seikh ezt felelte: "Azt csak úgy lehetne, ha bekötnéd a szememet, mint ahogy azok tették. Mert arra még emlékszem, hogy merre vezettek kézen fogva, hol fordultak be, és hol álltak meg velem. Így talán eltalálok arra a helyre, és megmutathatom neked." A rabló ezeknek a hallatára nagyon megörült, felderült a kedve, és még egy aranypénzt adott Musztafa seikhnek ezekkel a szavakkal: "Csináljuk hát úgy, ahogy mondod!"

Mind a ketten talpra ugrottak, Musztafa seikh bezárta a műhelyét, a rabló pedig kendőt vett elő, és bekötötte az öreg szemét. Aztán kezénél fogta, és megindult vele. Musztafa seikh hol jobbra irányította a rablót, hol balra fordult be vele, aztán megint egyenesen előre tartott, egészen úgy, ahogy annak idején Mardzsána, a rabnő vezette, míg végre egy kis utcába nem értek. Abban még pár lépést tett előre, aztán megállt. Most így szólt a rablóhoz: "Azt hiszem, ezen a helyen álltam meg akkor." Ekkor a rabló leoldotta szeméről a kendőt, és lám, a gondviselés valóban úgy intézte, hogy a varga most éppen a szerencsétlen Kászim házával állott szemben. "Ismered ennek a háznak az urát?" - kérdezte tőle a rabló. "Alláhra, nem - felelte Musztafa -, ez az utca túlságosan messze esik a boltomtól; ennek a városnegyednek a lakosságát nem ismerem." A rabló most köszönetet mondott az öregnek, és egy harmadik aranypénzt nyújtott át neki ezekkel a szavakkal: "Menj, és a felséges Alláh kegyelme kísérjen!"

Musztafa seikh hazament hát műhelyébe, nagy örömben a zsebébe pottyant három aranypénz miatt. A rabló pedig gondosan megnézte a házat, és észrevette, hogy a kapu szakasztott ugyanolyan, mint az utca házain a többi kapu. Attól tartott, hogy később nem találja meg, ezért krétát vett elő, és egy kis fehér jelet csinált a kapura, hogy ez később nyomra vezesse. Aztán visszatért társaihoz a hegyekbe, nagy vígan, mint aki dolgát jól végezte, és küldetését teljesítette, úgyhogy most már csak a bosszú végrehajtása van hátra.

Hagyjuk most, hadd menjen útjára, és lássuk, mit csinál Mardzsána, a rableány! Amikor álmából fölébredt, és mindennapi szokása szerint elvégezte reggeli imáját, munkához látott, és elment, hogy a napi ételt-italt megvásárolja. A bazárból visszajövet a ház ajtaján fehér jelet pillantott meg. Jobban szemügyre vette, elcsodálkozott rajta, és kicsit nyugtalankodva így szólt magában: "Lehet, hogy ez valami gyerekjátékból származik, vagy valami firka, amit utcagyerekek mázoltak oda; de mégis valószínűbb, hogy ezt a jelet valamelyik régi ellenlábasunk vagy egy rosszakaratú irigyünk csinálta, mert valami gonosz tervet forral, és rossz szándékot forgat a fejében. Legjobb lesz hát félrevezetni, és aljas tervét meghiúsítani." Krétát fogott, és a szomszéd ajtókra szakasztott olyan jelet rajzolt, mint amilyet a rabló csinált. Vagy tíz ajtót látott el ezzel a jellel, és bement a házba; de egy szót sem szólt a dologról.

Lássuk mármost, mi történt a haramiával! Vidáman ment vissza a társaihoz, és meghozta nekik a jó hírt, hogy reménységük teljesült, és céljukat elérték, mert hamarosan bosszút állhatnak ellenségükön. Elmesélte nekik, hogyan tért be véletlenül a foltozóvargához, aki a holttestet összevarrta, hogyan vezette az őt ahhoz a bizonyos házhoz, és miképp jelölte meg ő a kaput, hogy ne tévedjenek el, és el ne vétsék. A rablóvezér köszönetet mondott neki, megdicsérte férfias magatartásáért, és jókedvűen adta ki a parancsot a rablóknak: "Oszoljatok csoportokba! Öltözzetek egyszerű embereknek, rejtsétek el fegyvereiteket, induljatok a városba. Más-más úton hatoljatok be, aztán a nagy mecsetben gyülekezzetek. Én közben ezzel az emberrel, a kémünkkel, megkeresem az ellenségünk házát, és ha megtaláltuk és biztosan felismertük, odamegyünk hozzátok a mecsetbe. Ott majd meghányjuk-vetjük, mi a teendő, és megegyezünk, hogy mi lesz a legfontosabb, támadjuk-e meg éjszaka a házat, vagy pedig mást tegyünk!"

A rablók nagyon helyesnek és jónak találták a tervet, csoportokra széledtek, közönséges ruhát vettek magukra, ruhájuk alá rejtették kardjukat a vezérük parancsa szerint, és más-más utakon hatoltak be a városba, hogy a lakosság figyelmét magukra ne vonják. Aztán megbeszélésük szerint, a nagy mecsetben találkoztak. A rablóvezér meg a kém pedig megkeresték az utcát, amelyben ellenségük lakott. És amikor odaértek, a vezér felfedezte a fehér jellel megjelölt házat. Kérdezte kísérőjét, ez-e az a ház, amit keresnek. "Igen, ez az" - felelte. De amint a rablóvezér tekintete véletlenül egy másik házra esett, annak az ajtaján is fehér jelt látott. Erre megkérdezte a kémet: "Melyik az a ház, amelyik nekünk kell, az első vagy a második?" A rabló zavarba jött, és nem tudott felelni. A vezér aztán pár lépéssel odább ment, és amikor több mint tíz házon megtalálta ugyanazt a jelt, megkérdezte: "Mind megjelölted ezeket a házakat, vagy csak egyet?" Az így felelt: "Csak egyet!" - "Hogy van akkor, hogy most tíz vagy még több van megjelölve?" - kérdezte tovább a vezér. "Nem tudom, hogy lehet ez" - felelte a rabló. Tovább kérdezett a vezér: "Meg tudnád-e ismerni a házak közül azt, amelyiket saját kezeddel jelöltél meg?"- "Nem - felelt az -, mert ezek a házak mind hasonlóak, egyforma az építési módjuk, és a jeleknek is szakasztott egy a formája."

A rablóvezér e szavak hallatára már tudta, hogy semmi haszna se volna, ha tovább itt időzne, és hogy ezúttal meghiúsult a bosszúálló szándéka, reményei csalókának bizonyultak. Ezért az emberével elment a főmecsetbe, és megparancsolta a cimboráinak, hogy térjenek vissza a hegyekbe, de előbb figyelmeztette őket, hogy oszoljanak széjjel az utcákon, mint ahogy idejövetelükkor tették. Amikor aztán a hegyek közé, szokott helyükre visszatértek, elmesélte nekik, hogyan jártak, és miért nem tudták az ellenségük házát felismerni. Beszédét így végezte: "Most az a dolgunk, hogy végrehajtsuk rajta a büntetést úgy, ahogy azt a megállapodásunk, amit egymással kötöttünk, megköveteli." Mindnyájan helyeseltek. Mivel pedig az a rabló, aki a kémkedő úton járt, bátor ember volt és rettenthetetlen szívű, nem hátrált meg, mikor ezeket a szavakat hallotta, és nem szállt inába a bátorsága, hanem erős elhatározással, habozás nélkül előlépett, és így szólt: "Rendben van, halálbüntetést érdemlek, mert a tervem dugába dőlt, és nem győztem a dolgot ésszel; küldetésemet nem bírtam teljesíteni, és így elment a kedvem az élettől. Inkább meghalok, mint szégyenben élek." A rablóvezér ebben a szempillantásban kirántotta kardját, lecsapott a rabló nyakára, és lenyisszantotta fejét a törzséről. Azután felkiáltott: "Emberek, most legyetek készek, mert harcok jönnek, bajok és vészek! Ki itt a bátor, ki itt a hős, kinek a feje elszánt, és lelke erős? Melyiktek az a nagy vitéz, ki vállalja a feladatot, bármily nehéz, ehhez a veszélyes kalandhoz ki elég merész? De valami kétbalkezes elém ne lépjen, szemem elé ne kerüljön valami anyámasszony katonája, csak olyan jöjjön ide és vállalkozzék rája, ki vasakarattal kezd hozzá, hogy sikerült fondorlattal a helyes utat megtalálja."

Ekkor a legénység közül kivált egy Ahmed el-Ghadbán nevezetű ember. Alakja nyurga, idétlen fajta, nagy, vastag, busa fej ült rajta; a híre rossz volt és csuda rossz a képe - ez állt hát a vezér elébe. Fekete arcán úgy állt a bajsza, mint kandúron, ha rájön az egérhajsza, és amitől díszlett az álla, tisztára bakkecske szakálla. Elrikoltotta magát: "Vitézek! Csak én tudom megoldani ezt a feladatot! Alláh kegyelméből én hozom el nektek a fontos hírt, én vezetlek el benneteket az ellenség házához!" A vezér azt felelte: "Aki vállalja ezt a feladatot, annak a föltételeket is vállalnia kell, amikben már előbb megegyeztünk. Ha dolgod végezetlen térsz haza, nem kapsz tőlünk egyebet, mint hogy leütjük a fejedet. De ha utadat siker koronázza, magas rangra emelünk téged, és nagy lesz köztünk a tekintélyed, tisztességed, részed lesz minden jóban."

Ahmed el-Ghadbán kereskedőruhát öltött, és hajnalpirkadás előtt a városba indult. Nem időzött sehol, egyenesen Musztafa seikhnek, a foltozóvargának utcájába tartott, társának leírásából könnyen megtalálta az utat. Az öreget ott lelte műhelyében, köszöntötte, leült mellé, és nyájas szavakkal beszédbe ereszkedett vele. Beszélgetés közben a seikh a halottal való dolgáról is elejtett egyet-mást, végül elbeszélte, hogyan varrta össze a felnégyelt holttestet. Ekkor Ahmed el-Ghadbán megkérte, vezesse el ahhoz a házhoz. Musztafa seikh húzódozott, és most már nem is akart többet beszélni az esetről. De amikor a rabló arannyal kecsegtette, nem tudott ellenállni; mert a pénz olyan, mint a biztosan találó nyílvessző, olyan szószóló, akit nem utasít el senki. Így hát a rabló megint bekötötte a varga szemét, ez pedig ismét úgy csinálta vele a dolgát, mint előbb a társával, amint már elmeséltem. Elment vele, amíg csak a boldogult Kászim utcájába nem értek, és megállt a bizonyos ház előtt. Mikor a rabló megtalálta a házat, levette a kendőt az öreg szeméről, megadta neki az ígért jutalmat, és útjára engedte.

Ahmed el-Ghadbán pedig, habár elérte a célját, mégis félt, hogy később talán eltéveszti a házat, ezért a kapunak egy rejtett helyére egy kicsi vörös jelet csinált, abban a hiszemben, hogy ott senki sem veheti észre. Aztán jókedvűen visszatért cimboráihoz, és beszámolt arról, hogy mit végzett; nem kételkedett a sikerben, szentül hitte, hogy az eldugott kis jelet fel nem fedezheti senki.

Ez történt kettejükkel, de most nézzük, mit csinált Mardzsána, a rabszolgalány.

Másnap reggel szokása szerint elment, hogy a háztartáshoz szükséges dolgokat, húst, főzelékfélét, gyümölcsöt, édességeket, miegyebet, bevásárolja. És amint a bazárból hazaért, szemét bizony mégsem kerülte el a piros jel: azonnal ráesett a tekintete, és jól szemügyre vette. Nyugtalanította és meglepte a dolog, és éleslátásával meg nem mindennapi eszével menten fölismerte, hogy aki ezt csinálta, vagy egy irigyük a közelben, vagy pedig egy távoli ellen, aki gonoszat forral a házbeliek ellen. Hogy tévútra vezesse, a szomszéd ajtókra ugyanolyan jelet mázolt, mégpedig pontosan ugyanarra a helyre, amelyet Ahmed el-Ghadbán kiválasztott. De nem említette a dolgot Ali Babának, nehogy a gazdája emiatt nyugtalankodjék és aggódjék.

Térjünk most tőle vissza a rablóhoz! Társaihoz visszatérve, elbeszélte nekik esetét a foltozóvargával, hogyan találta meg az ellenség házát, és hogyan jelölte meg piros jellel, hogy a házat megismerje, ha eljön annak az ideje. A rablóvezér tüstént elrendelte, hogy mind egyszerű embernek öltözzenek, rejtsék ruhájuk alá fegyvereiket, és más-más utakon hatoljanak be a városba. Aztán még hozzátette: "Gyülekezzetek ebben és ebben a mecsetben, és várjatok, amíg odamegyünk hozzátok!"

Maga mellé vette Ahmed el-Ghadbánt, és vele együtt elindult a házat megtalálni. Ezúttal bizonyosak voltak abban, hogy nem tévedhetnek. De amint az ismerős utcába jutottak, Ahmed el-Ghadbán nem tudta megállapítani, melyik az a ház, mert igen sok ajtón ott volt ugyanaz a jel. Mikor a rablóvezér látta, hogy amaz nem tudja felismerni a házat, tagjai megremegtek, homlokát összeráncolta, és hatalmas haragra lobbant. Kénytelen volt egy időre dühét leküzdeni, és így az elbúsult haramiával a mecset felé tartott. Amint ott az embereivel összetalálkozott, azonnal kiadta nekik a parancsot, hogy térjenek vissza a hegységbe. Szerteszéledtek, különféle utakon visszatértek táborukba, és tanácskozásra ültek össze. A vezér előadta nekik, mi történt, hogy a sors még nem engedte meg nekik, hogy a bosszú ünnepét megüljék, és a gyalázatot letörüljék, mivel Ahmed el-Ghadbán rosszul csinálta a dolgát, és az ellenségük házát nem tudta felismerni. Kihúzta a kardját, rácsapott a bűnös nyakára, hogy a fejét a testétől elmesse; el is gurult a feje messze. És alighogy kiserkedt vére, lelkét Alláh leküldte poklok tüzére. A rablóvezér most fontolóra vette a dolgot, és így gondolkozott: "Az én embereim nem valók másra, mint harcra, rablásra, vérontásra, viaskodásra, nem értenek mindenfajta csalafintasághoz, olyasmihez, amihez furfangos ész kell. Hiába küldöm ki egyiket a másik után, hogy ezt a feladatot teljesítse; ily módon elfogynak, egy emberem se marad, és nincs belőle se hasznom, se nyereségem. Azért hát a leghelyesebb, ha magam veszem kezembe ezt a nehéz dolgot." Bejelentette tehát a rablóknak, hogy ő egymaga megy be a városba. Azt felelték neki: "Te parancsolsz és te tiltasz, tedd azt, amit jónak látsz!"

Álruhát öltött hát, és másnap reggel a városba ment; ott felkereste Musztafa hádzsit, a foltozóvargát, éppúgy, mint kémei, akikről már előbb meséltem. Amikor megtalálta, odament hozzá, köszöntötte, barátságosan szólította meg, és beszédbe ereszkedett vele; végre a meggyilkolt ember holttestére terelte a szót, és addig unszolta a vargát, addig ígérgetett neki csengő aranyat, amíg le nem vette a lábáról, és Musztafa seikh bele nem egyezett a tervébe. Így a vezér elérte nála azt, amit akart, és megtudta ellensége házát, ugyanolyan módon, ahogy már előbb elmeséltem. Mikor a ház előtt állt, megjutalmazta Musztafa seikhet, még bővebben, mint ahogy megígérte, és elbocsátotta. Azután megfigyelte a házat, és tüzetesen megnézte; de nem jelölte meg, hanem megszámolta az utcán a kapukat egészen a felkutatott ház ajtajáig. Azután megszámolta a ház sarkait meg az ablakait, és minden ismertetőjelet olyan pontosan az emlékezetébe vésett, hogy most már biztosan rátaláljon. Közben föl-alá járt, hogy a lakók gyanút ne fogjanak, amiért olyan sokáig áll egy helyben.

Ezek után visszatért csapatához, és beszámolt nekik arról, amit végzett, és hozzátette: "Most már ismerem az ellenségünk házát, most, ha Alláh is úgy akarja, itt az ideje, hogy vérbosszút álljunk. Gondolkoztam rajta, milyen úton érhetjük el célunkat, és mi módon hatolhatnánk be hozzá és támadhatnánk rá. Megmagyarázom nektek. Ha alkalmasnak találjátok, munkához látunk, de ha nem látjátok helyesnek, akkor mindegyiktek, aki az enyémnél hathatósabb módot gondol ki, adja elő és mondja el, mit tart jónak." Beavatta őket tervébe, a rablók jóváhagyták, és megegyeztek, hogy valóra váltják, esküvel fogadták, hogy a bosszú végrehajtásánál egyik sem marad el a cimborája mögött.

Ezután a vezér néhány emberét elküldte a legközelebbi városba, és meghagyta nekik, vásároljanak negyven nagy tömlőt; néhányat meg a környékbeli falvakba küldött azzal a paranccsal, hogy húsz öszvért vásároljanak. Mikor az emberek a parancs szerint mindent előteremtettek, odavitték a vezér elé. Azután minden tömlő nyílását úgy bővítették, hogy egy ember beléjük tudott bújni; és minden tágra nyitott tömlőbe egy-egy rabló mászott, tőrrel a kezében. Mikor már mind benn voltak, és ebben a szűk börtönben ültek, a rablóvezér megint olyan szorosan összevarrta a tömlőket, mint ahogyan előbb voltak. Aztán a tömlőket bezsírozta olajjal, hogy mindenki, aki rájuk nézett, azt hihette, hogy olajjal vannak megtöltve. Most a tömlőket párosával felrakta egy-egy öszvérre, a két tömlőt pedig, amely üresen maradt, igazán olajjal töltötte meg, és az utolsó öszvért terhelte meg vele. Így a húsz öszvér közül tizenkilenc meg volt rakva emberrel, egy meg olajjal; mert a rablók most már csak harmincnyolcan voltak, hisz az a kettő, akit a vezér megölt, hiányzott. A vezér megtett minden előkészületet, aztán maga előtt hajtotta az öszvéreket, és bevonult velük a városba, amikor már a nap leáldozott, beállt az esthomály, és a napvilág eltűnt az éj sötétje elől.

Ekkor kikereste Ali Baba házát: jól megjegyezte, és pontosan megismerte. Amikor odaért, magára Ali Babára talált, amint kapuja előtt a padon üldögélt; alatta bőrtakaró volt, és egy szép párnára támaszkodott. A vezér látta, hogy Ali Baba milyen jókedvvel, vígan és könnyű szívvel élvezi jómódját és szerencséjét. Amikor odaért hozzá, szerényen köszöntötte, tiszteletteljes alázkodással és hódoló meghuny

Érdekes cikkek a blogról

Benedek Elek - Az aranygyapjas kosok - hangos mese
Letölthető és meghallgatható hangos mese...

Az az átkozott helyesírás!
Az egyik leggyakrabban hallható panasz a szülők részéről, hogy gyermekük helyesírása pocsék. Nem tud...

Játsszunk valamit!
Ma már természetes, hogy gyerekeink a szabadidejük egy részét a számítógép előtt töltik. Én úgy...

Képességfejlesztés a családban
Naponta tapasztalom, hogy a gyermekek közül sokan nem rendelkeznek elegendő ismerettel az őket...

Színezd meg a szürke hétköznapokat!
A gyereknevelés sokszor nehéz, idegőrlő feladatnak tűnik. Reggelente fejvesztve rohansz az óvodába...

Olvasásfejlesztés születéstől fogva
Bármilyen meglepően hangzik, az olvasásfejlesztés nem az iskolában, sőt még csak nem is az óvodában...

Játékötletek a diszlexia megelőzéséhez
Ma néhány olyan játékot javaslok Nektek, melyek segítségével gyermeked olvasási képességeit...

Hogyan lesz a tűzből víz?
A szójátékok nagyon jól használhatóak a gyerekek olvasási képességének, szókincsének fejlesztésében....

Hogyan érheted el, hogy gyermeked megszeresse a tanulást?
Létezik egy meglepően egyszerű módszer arra, hogy gyermeked megszeresse a tanulást. Három egyszerű...

Betűlabirintus
Az olvasni tanuló és olvasási problémával küzdő gyerekek legtöbbször a ‘b’, ‘d’, és ‘p’ betűket...

December van. Hideg és sötét.
December van. Hideg és sötét. Az utca csepeg a ködtől, a levegő ázott füsttől bűzlik, a fagy...

10 ötlet a gyorsabb otthoni tanulásért
Az otthon a legtöbb gyereknek a biztonságot jelenti, és ez így van jól. De pont ezért nehéz rávenni...

Megszeretheti gyermekem az olvasást? 13+1 ötlet szülőknek az olvasási képesség fejlesztéséhez
A Te gyermeked olvas mindennap? Sajnos egyre ritkább, hogy a gyerekek a szórakozás kedvéért...

Mi lesz a kitűnők sorsa?
Vajon felnőve mi lesz a kitűnő tanulók sorsa? Minden szülő azt szeretné, hogy gyermeke osztályelső...

Kakukktojás - játék a formamegkülönböztető képesség fejlesztésére
A diszlexiások számára gyakran gondot okoz, hogy megkülönböztessék egymástól a betűket. Mára egy...

Tiltsuk be a házi feladatot!
Egy amerikai oktatáskutató tanulmányának eredményei azt mutatják, hogy a házi feladat nem...

Kazal Kolos

Az olvasás öröm is lehet!

Azért dolgozunk, hogy egyetlen gyermek se valljon kudarcot az életben olvasási problémái miatt!


Adj egy esélyt gyermekednek!

Rendeld meg a Varázsbetű Programcsaládot most 99.660 Ft helyett

39.700 forintos

áron, és ajándékba kapod

Varázsbetű Szókincstár című, diszlexiásoknak készült angol nyelvtanuló csomagunkat, és Útmutató a Varázsbetű Programcsalád használatához című könyvünket!

Megrendelem

Ajánlatunk a családi megrendelésre érvényes!


Találkozzunk a Facebookon is!


Hogyan tehet szert gyermeked pár hónap alatt használható angol nyelvtudásra?

Nincs titok, csak egy egyszerű és hatékony módszer, melynek segítségével bármelyik általános iskolás gyerek pár hónap alatt képessé válik megértetni magát angolul, és ő is megérti, hogy mit mondanak neki

Tudj meg többet >>>


Töltsd le ingyen!

Négynapos ingyenes tesztelési lehetőséget biztosítunk Neked! Töltsd le a Varázsbetű Programcsalád telepítőjét, és használd a programokat négy napig ingyen!

Kipróbálom


Blog

Képességfejlesztés a családban

Naponta tapasztalom, hogy a gyermekek közül sokan nem rendelkeznek elegendő ismerettel az őket...


Mi lesz a kitűnők sorsa?

Vajon felnőve mi lesz a kitűnő tanulók sorsa? Minden szülő azt szeretné, hogy gyermeke osztályelső...


Az az átkozott helyesírás!

Az egyik leggyakrabban hallható panasz a szülők részéről, hogy gyermekük helyesírása pocsék. Nem tud...


Megszeretheti gyermekem az olvasást? 13+1 ötlet szülőknek az olvasási képesség fejlesztéséhez

A Te gyermeked olvas mindennap? Sajnos egyre ritkább, hogy a gyerekek a szórakozás kedvéért...


Tiltsuk be a házi feladatot!

Egy amerikai oktatáskutató tanulmányának eredményei azt mutatják, hogy a házi feladat nem...


Vevőink írták

Felkeltette a gyerkőc érdeklődését ez a program. Ennek tényleg örülök, mert sok gondja van a tanulással, és láthatóan zavarja, hogy neki nem megy minden olyan könnyen, mint másnak. Köszönjük szépen!

Szurdiné Barkai Anita, Győr

Érdekel >>>


Nagyon jó program! Gergőnek is nagyon tetszett! Kedvence a betűpuzzle, de majd szép lassan a többit is megismeri! Játékos formában tanulhat, fejlődhet! Nagyon köszönjük!

Harsányi Viktória, Vác

Érdekel >>>


Nagyon szeretik a gyerekek! Örülök, hogy megvettem az egész Programcsaládot! Köszönöm a lehetőséget!

Vizlerné Ódor Anita, Vasvár

Érdekel >>>


További idézetek...



Kazal Kolos
Varázsbetű Fejlesztő Műhely
8230, Balatonfüred, Dózsa Gy. u. 11.
Telefon: +36-87/482-155, Mobil: +36-30/227-06-91
e-mail:iroda@varazsbetu.hu

Copyright © Varazsweb